Tetra írt valamit, amit persze nem olvastam el, de láttam, hogy tele van versekkel, meg díjakkal (lehet, hogy nem de első blikkre ezt vágtam le). Beszéljünk kicsit az életművemről.

Az egyetemes és a magyar kultúrkincset mindösszesen egy darab négysorossal gazdagítottam(?) eddigi huszonhét évem során. Méltán elfeledett költő vagyok. Álljon itt az utókornak az említett gyöngyszem 1994-ből:

Jött a török,
Hogy fáj a torok
De nem hitte az orvos,
Így meghalt a török.

Ennyi és nem több. Ezért nem osztanak Kossuth díjat. Picsába. Pedig elképzeltem azon a bizonyos bejegyzésen egy kommentben, hogy milyen szobrot szeretnék magamnak az Országház előtti téren. Ülő alak, egyik kezében HVG, másikban capuccino, kisujj eltartva, tekintet a nemzet sorsán kesereg. Ha akarom, akkor Honvéd mez feszül rajtam, ha akarom hamutál a lábaimnál.

13 éves a vers, amit 14 évesen írtam. Kb. kijelenthető, hogy életem felénél értem el a csúcsra, azóta leszálló ágban vagyok. Soltész Rezsőnek azóta is a Szóljon hangosan az ének a slágere, én ebből élek. Szegényes mi?